Air Power Blog

Pető István helyett immár Kilián Nándor irányítja a kecskeméti repülőbázist - az átadás-átvételi ceremónia szokatlan keretek között, a város főtéren zajlott le ma délután, egy bizonytalan állású honvédelmi miniszter vendégszereplésével, aki az elmúlt napokban (természetesen csak nem hivatalosan) miniszterelnökségről, pártelnökségről és NATO-főtitkárságról egyaránt lecsúszott.

Az új tábornokra nem kevés feladat vár, a kurrens technikával, annak lehetőségeivel kapcsolatos közvetlen tapasztalatait felhasználva meg kell értetnie a jelenlegi és jövőbeli legfelső vezetéssel, hogy miből mennyi fér. Ez az ő legfontosabb missziója. A LégierőBlogger mindenképpen jó ómennek tekinti, hogy tőle származott a nap egyetlen őszinte és nem 100% bullshit mondata arról, hogy "a végrehajtás körülményei nem ideálisak".

Antipéldaként szolgálhat számára elődje, aki a "meg tudjuk csinálni" jelszó szellemében tevékenykedett, annak minden következményével és "költségével" (két ember, három gép) együtt, hogy a "30 milliméteres apróját" nagyvonalúan ne is számoljuk. Ha szívünkre tesszük a kezünket, akkor erre a váltásra bizony tavaly nyáron, azon a szomorú napon, nem ilyen ünnepélyes körülmények között kellett volna sort keríteni, egy "Mi a (...) folyik maguknál tábornok úr?!" telefont és azonnali személyi intézkedést követően. De alighanem közhelyes lenne itt a következmények nélküli országról és annak mutatóba meghagyott katonai merevszárnyú közösségéről beszélni. Ahhoz már túlságosan is szét vagyunk csúszva morálisan, nemde? Poggio Renatico...! Ez valami olyasmi, mint amikor fölfelé hat a gravitáció. S hogy a jövőben, egy másik rendszerben is megcáfolhassuk Newtont, fontossá válik, hogy ki volt az ember focipartnere. 

Na de mindez a felső szférák zenéje. Sokkalta fájdalmasabb, amikor egy feladat érdekében nem működik a kollegialitás, a racionális munkamegosztás lent, az "igahúzók" közt. Azt még az ilyen eccerű és provokatív egyén, mint a LégierőBlogger is tudja, hogy amikor a zenakarhoz, másodpercre kell igazítani egy jelenést, akkor inkább a GPS-moving map-autothrottle stb. technikát küldöm előre, nem a fejszámolóst. Az uccsó kilométereken pedig még lehet helyet cserélni, és akkor az Isten Adta Nép előtt az a formáció jelenik meg, ami meg lett álmodva a marketingosztályon. 

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy végül sikerült. Köszönet mindenkinek, aki részt vett a díszelgésben!  

Zord

A héten Szerbiában jártam az Allied Force légi hadművelet kezdetének tizedik évfordulóján, hogy egy kimerítő tanulmányút keretében kutassam a támadók és a légvédelmi erők harcának szóbeli, tárgyi, és dokumentum-emlékeit. Elsődleges forrásom és kalauzom Dani Zoltán nyugállományú ezredes volt, aki a Belgrádot védő 250. légvédelmi rakétatandár 3. osztályát (Nyeva) vezette. A blogot látogatóknak aligha kell őt bemutatnom, elég ha annyit mondok, hogy ő az „a székely, aki levette a lopakodót”. Legnagyobb sikerének mindazonáltal azt tartja, hogy felkészítette embereit a harcra, illetve személyi és anyagi veszteség nélkül csinálta végig a 78 napos háborút. Ez a bejegyzés percre pontosan az F-117-es lelövésének tizedik évfordulójára van időzítve. 1999-ben ekkor szedték le a Simanovci falu melletti tartalék (eredetileg Dvinának épült) tüzelőállásból Dale Zelko alezredes gépét.

Dani Zoltán és Goro Redžić, az egykori 6. osztály egyik rávezetőtisztje (ma Szendrő város képviselőtestületének elnöke) a Lipe falu mellett elesett lérakosok emlékművénél ma délelőtt. 1999 április 19-e éjjelén ezen a helyen amerikai harci gépek meglepetésszerű csapást hajtottak végre a túl hosszú ideig nem áttelepített osztály tüzelőállása ellen. Két,  valószínűsíthetően Paveway III-as egytonnás bombát kaptak, az UNV antennaposzt és az UNK tűzvezető kabin megsemmisült. A magyar-szlovák származású Robert Lajcák százados azonnal meghalt, míg Blagoja Radics őrnagy ugyan kiugrott a kabinból, de oldalába repeszt kapott. Reggel kilenc után halt meg egy belgrádi kórházban. Hárman megsebesültek. Ez a tapasztalat is rávilágított, hogy a harci váltásnál nem szabad félvállról venni a golyóálló mellényt és a sisakot.

Dani egykori osztályának UNK-kabinja, immár a 250/2 osztály tüzelőállásában, Jakovóban, ahová ellátogathattam a szerb védelmi minisztérium és a dandár jóvoltából. A kabinajtón az ismert és eddig ismeretlen, igazolt és nem igazolt, bizonyított és nem bizonyított lelövések szimbólumai. Csak annyit még a képhez, hogy ma már nem minden nyilvánvaló, ami egykor annak tűnt...

A jakovói Nyeva osztály egyik rakétaindítója (5P73) négy éles rakétával. Belgrádot máig légvédelmi rakéta készültség oltalmazza a nap 24 órájában.

A modernizált Nyeva-M1T komplexum UNK-kabinjának belseje, a rávezető tiszt munkahelyével.

Ez már a Kalamegdan, Belgrád vára (az egykori Nándorfehérvár), annak is a Hadtörténeti Múzeuma. Az 1999-es emlékkiálltás egyik vitrinjében a lelőtt F-16-os pilóta, David Goldfein akkor alezredes (555. FS CO) sisakja és ejtőernyő-hevederje, Dale Zelko F-117-esének egyik futóakana-ajtaja, és egy ballonos hőmérsékleti szenzor. 

A 250. dandár parancsnoki épületében, Belgrád Banjica negyedében, a folyosón ki van állítva az 555. század parancsnoki gépének a jobb szárnya a középső tartóval, illetve az ALE-50-es külső pilonba épített kazettájával. A sarokban egy HARM kiégett hajtóműve, melyhez hasonló számtalan helyen megtalálható Szerbia-szerte, a légvédelem elnyomásának költséges mementójaként...

A rumai Helytörténeti Múzeum folyosóján található ez az üres AGM-154-es műholdas irányítású kazettás siklóbomba. Kizárásos alapon, 1999-ben ezt vagy a Theodore Roosevelt repülőgép-hordozó, vagy a taszári tengerészgyalogos MAG Hornetjei indíthatták útjára.

Zord

Sokat agyalogtam már azon, hogy mitől születik meg egy-egy jó repülős fotó. Bárhogy is forgattam a kérdést, az első helyre mindig a lehetőség került, azzal a kitétellel, hogy a lehetőség megteremtéséhez akarás is kell, ugyanakkor nincs az a szerzett vagy kapott lehetőség, melyet el ne puskázhatna az ember a csapnivaló kivitelezéssel, úgyhogy a tehetség, a technika, a felkészültség sem árt, ahogy a téma iránti alázat sem. Amikor a zárkioldás pillanatában, a fotós ujja hegyén egyensúlyba kerülnek ezek a tényezők, megszülethet az a bizonyos „jó” fotó - a feltételes mód indokolt, mert persze a mi kísérőnk is a szerencse. 

Most ismét aktuális, hogy agyalogjak, mert a HM Zrínyi Kht gondozásában megjelent Toperczer István doktor, a magyar katonai repülés legnevesebb fotósának legújabb albuma, vagy ahogy ő nevezi – a Felhőlovagokkal megkezdett, majd a Forgószárnyas Huszárokkal folytatott – trilógia utolsó darabja. Az Ég - Szín - Tér című. Bár aki ismeri, tudja, a folyton csak károgó LégierőBlogger nem egy fotóalbum-fanatikus, azért még lehet néhány észrevételem: a három közül ez a legszemélyesebb munka, s minőségén látszik az előzőek minden tapasztala, tanulsága, melyet a szerző és segítőtársai példásan a javukra fordítottak. 

Mivel a blog nem a hosszas szövegfolyamok műfaja, nem szaporítom tovább a szót. Csak annyit még: piszkosul irigylem „a Toperczert”! 

Zord