A katonai repülésben törvényszerűen bekövetkező események kapcsán szokás azt mondani, hogy "ahol gyalulnak, ott hullik a forgács". Ez a mondat kegyetlen, de igaz. Az is igaz ugyanakkor, hogy aki keveset gyalul, az könnyen levághatja az ujját, még mielőtt forgács hullana.
Szerintem manapság a "magyar légierőben" ha hullik valami, az nem forgács, hanem ujj.
Zord
Egyszerre jelent meg szombaton a két legolvasottabb és egymástól jól elhatárolható politikai napilapban a hír: Szekeres Imre a NATO vilniusi védelmi miniszteri találkozóján felvetette, hogy a Honvédség - közös szövetségi pénzügyi alapból felújított - két Mi-8/Mi-17-essel (nyilván ez utóbbi) és két Mi-24-essel enyhíthetne az afganisztáni ISAF-misszió krónikus helikopter-hiányán.
Nem tudom miért – talán az elmúlt időszak tapasztalatai vezettek – de egyből az jutott eszembe, hogy ismét egy kommunikációs húzásról van szó, mellyel a hazai forgószárnyaséknál „megbúvó” (egy nyílt sebet persze csak a vakok nem látnak!)problémákat kívánják leplezni. Valami olyasmi, mint amikor a MIG-29-es flotta hadrafoghatóságának egyik mélypontján (2003 őszén) a népszabóság első oldalon szétkürtölte, hogy „Magyar vadászgépek védenék Szlovénia légterét”.
Félreértés ne essék, a miniszter pont akkor hozakodott elő az ötlettel, amikor a legnagyobb szüksége volt valami pozitív üzenetre a területen.
a, A múlt héten megsemmisült egy magyar Mi-8-as (10445), fedélzeti technikusa repülőhalált halt.
b, Súlyos késést szenved két(három) NATO felajánlási célzattal Oroszországban felújítás és modernizáció alatt álló magyar Mi-17-es (703, 704, 705).
c, Megrendelések híján tavaly lényegében megszűnt a típuscsalád hazai ipari háttere, fő létesítményeinek lebontásával.
De lássuk a részleteket! Az afganisztáni magyar helikopter-kontingens ötlete már néhány éve napirenden van, noha a forgószárnyas szakmai vezetők (például Orosz Zoltán 2007 áprilisában egy szolnoki szakmai konferencián) arra céloztak, hogy inkább a balkáni szerepvállalás lenne reális. Az ilyen típusú üzemeltetés jogi kérdéseinek rendezésével néhány helikopter támogathatná a folyamatban lévő boszniai vagy koszovói műveleteket, úgy, hogy a mélyebb időszakos munkákra (megfelelő rotáció bizosítása mellett) a gépek hazarepülnének Szolnokra. 
Mi több, megtörténtek az első gyakorlati lépések is. A valószínű bevetési környezettel való ismerkedést szolgálta 2007 júniusában a Lord Mountain 07 gyakorlás is, melyről annak idején tudósítottam is. Ljubljana repülőterére települve több ekvipázs is szerzett tapasztalatokat a 707-es fedélzetén, úgy, hogy a szlovén haderő helikopterdandárjának Cougarját követték a közelben lévő Kamniki-Alpok 1500-2000 méteres csúcsai közé. Mitagadás, ezek a repülések alapvetően tapasztalatszerző (ízelítő) jellegűek voltak, sem a gyakorlat időtartama (két hét), sem az allokált erőforrások (egy gép) nem indokolják, hogy átfogó „magashegyi kiképzési programról” beszéljünk, melynek egy balkáni vagy afganisztáni missziót igazság szerint meg kellene előznie.
Sajnálatos tény az is, hogy egy esetleges missziós kontingens összeállítására közvetlen hatással van a január 31-i katasztrófa. A leendő csapat magva már azelőtt veszteséget szenvedett, hogy Szekeres pénteken Vilniusban felvetette volna a helikopterek felajánlását. A HM - amikor az érintett személyzet jártasságáról kértem felvilágosítást - a válasz helyett közölte, hogy „a balesetet szenvedett pilóták ezen túl speciális, ún. MEDEVAC képzésben is részt vettek – a hozzá tartozó repülési idővel”.
Máshonnan úgy tudom, hogy egyenesen az úgynevezett "afganisztánimisszióbafelnemajánlott” (eddig) kettő plusz kettő ekvipázs egyikét érte szerencsétlenség. Csak a miheztartás végett, ők kiemelkedő óraszámot kapnak, nyolcvan órát évente, ami több mint kétszer annyi, mint a mezei hajózók óraszáma. Sajnos azonban ez az óraszám sem nevezhető megfelelőnek egy szállítóhelikopter-vezető jártasságának biztosítására, missziótól függetlenül. Hogy végül mégis miért náluk következett be a valószínűleg humán faktorra visszavezethető katasztrófa? Csak hangosam gondolkodom: a keveset repülők tisztában vannak korlátaikkal és óvatosan adják elő, míg a többet (de nem eleget) repülők hajlamosak "kihegyezni" a dolgokat, olyan helyzetekbe belemenni, amelyek a kezelésére viszont már nincs meg a kellő jártasságuk. A vezetés, az elöljáró részéről jelentkező nagyobb elvárás csak fokozza a nyomást, a "mezei" hajózók irigy pillantása is bizonyításra késztet, mind-mind növelve a kockázatot.
Szóval enyhén szólva kételkedem abban, hogy Szekeres Imre felajánlásának megfelelő alapja lenne, függetlenül attól, hogy a vonatkozó NATO pénzalap (segély) létrejön-e vagy sem.
Zord
Ma van 62 éve, hogy Bay Zoltán megmérte a Hold-Föld távolságot egy méteres hullámhosszú radarral a szétlőtt Budapestről. 1994 óta ez a nap a magyar rt-sek fegyvernemi napja is egyben, a napjainkban a hagyományt az 54. Veszprém Radarezred viszi tovább.
Míg az eredetileg a Zengőre tervezett háromdimenziós lokátor körüli vitákkal teli van a padlás, kevés szó esik a lokátorokat és a vezetési rendszert üzemeltető (stb.) ezredről, pedig meggyőződésem szerint „az akár hosszú távúnak bizonyuló ideiglenes megoldás” az ő hagyományos képességeikre („települünk, azt radarozunk”) alapulhat. 
Azért mondom ezt, mert jogi procedúra ide vagy oda, nagyon kevés esély van arra, hogy a harmadik RAT-31DL elhelyezése belátható időn belül megvalósuljon. A kutyaszorítóban lévő kormányzatnak csak púp lenne a hátán a kierőszakolt építkezés nyomán elkerülhetetlen konfrontáció a lakossággal, vagy akár a helyi szocialistákkal, miközben az ellenzék dörzsöli a tenyerét, vagy inkább mossa a kezét. A mecseki radar ügye kommunikációs szempontból elveszett, aminél a kommunikációs kormányzás korában rosszabb hír nem is lehetne. Mindez erőviszonyokra lefordítva: azok az emberek, akik ellenzik a radart, bizonyítottan a végsőkig elmennek, és ebben az ország közvéleményének túlnyomó többsége támogatja őket, míg a kormánynak azért nem olyan fontos a légtérellenőrzés ügye, tudja, hogy csak veszíthet a megoldás erőltetésével.
Ha október 23-án jobboldali tüntetőt vernek Budapesten a rendőrök, akkor az úgynevezett „másik fél ország” még tapsol is a közegnek. Ha valamikor a jövőben környezetvédőt fűrészelnek le egy fáról a Tubesen, majd rabomobilba dugják a kamerák kereszttüzében, akkor amiatt bal-jobb egyaránt fel lesz háborodva. „Miért hagytuk hogy így legyen?” Jó kérdés, de mint az előbb is írtam, ez már eldőlt, a túlméretezett pöffeteget ma mételynek, rákkeltő sugarakat kibocsátó nátó-szörnyetegnek tartják az emberek. Ez sajnálatos, de akkor, amikor morális normák és stílus tekintetében a népesség nagy részének a valóságsók jelentik a forrást, egyáltalán nem meglepő.
Nem mellékes, hogy a NATO C-17-es (SAC) bázis pápai elhelyezése kapcsán kialakult helyzetben a harmadik 3D radar elhelyezésére vonatkozó szövetségi nyomás is gyengülni fog.
A politikai kitérő után a radarokhoz visszatérve: mivel a fix 3D mérőpontokra alapuló korszerű légtérellenőrzés célkitűzése csorbul, fenn kell tartani, de inkább erősíteni szükséges az ezred speciális réskitöltő képességeit. A meglévő eszközök – a közvélekedéssel szemben – egyáltalán nem rosszak, főleg arra tekintettel, hogy információs csatolásukat a vezetési rendszerhez megoldották. Most az egyik legsürgetőbb feladat, hogy a méteres hullámhossz rádiolokációs célú felhasználását a frekvenciagazdálkodási adminisztrációnál továbbra is biztosítani kell. Vissza kell verni minden olyan – esetleg külső, pl. amerikai – támadást, mely a sáv ezirányú ellehetetlenítését célozza. A P-18-as (1RL131, Spoon Rest-D) egy rendkívül rugalmas eszköz, gyorsan telepíthető, ebben a helyzetben különösen nem engedheti meg magának a Honvédség, hogy elveszítse. Nem lenne szabad kidobni az egyetlen – még a Vega osztálycsoport örökségeként megmaradt – Oborona (5N84AE, Tall King-C) lokátort sem, mely a Tolna megyei Medinán értékes felderítési adatokat szolgáltat. 
Még 2006-2007 fordulóján beszéltem Tömböl László jelenlegi ÖHP parancsnokkal, aki azt mondta, hogy a méteres tartományú radarokra hosszú távon számít a Honvédség. Az Oboronának azonban mennie kell – mondta – mert hosszú telepítési ideje (mintegy 48 óra) „nem illik a mobil koncepcióba” és mert egyedi példányként „logisztikai támogatása nehézkes”. A technika üzemeltetésében és alkatrészügyeiben nyilván jobban képben levő csapattisztek szerint ugyanakkor ez utóbbi nem állja meg a helyét, a 32 méter fesztávú antennával felszerelt lokátor alkatrészigénye és -költsége nem jelent kimagasló tételt a radarezrednél.
Amikor a múlt hétvégén radarspotterkedtem, örömmel láttam, hogy a „haderőreformisták” vagdalkozása még nem érte utol az Oboronát. Úgy szombaton délután a szemerkélő esőben, mint vasánap délután a ragyogó napsütésben rendíthetetlenül húzta napi grafikonját a Medina feletti dombháton.
Az új kutatás-fejlesztési keretek (FLÜ) között (úgy az Arzenál, mint a Sagax, stb. bevonásával) ugyanakkor fejlesztési pénzt kellene juttatni a hazai méteres és kapcsolódó multistatikus kutatásoknak, fejlesztéseknek. Itt a helyzet, most vagy soha! Benfentesek szerint „százmillióból csodát lehetne művelni” ezen a területen. 
Ha volna rá egyetlen mód, a kicsi, kivéreztetett közösségen belüli harcoktól most el kellene tekinteni! A nagy tapasztalatú állami cég ne csak fanyalogjon a spin-off vállalkozás kisérletén, hogy „nem lehet elég stabil félvezetős adót összehozni”, hanem szálljon be a megvalósításába! Ha mondják neki fentről, adnak hozzá pénzt, majd beleveti magát...Mert azt nyilván nem kell mondani, hogy milyen potenciált hordoz megában egy szoftverrádió-technológiára épülő méteres radar, ha a kellő teljesítményt sikerül összehozni. 
Csak emlékeztetőül: Eged Bertalan csapata már sikeresen demonstrálta prototípusát úgy a P-18-as, mint az Oborona antennájával.
Kitekintésként érdemes lenne megnézni, hogy a „nagy unióban” mostanság mi a helyzet a méteres technika terén, különös tekintettel az antennákra.
A réskitöltés fokozódó igénye felveti, hogy bő évtizednyi feledés után vessünk egy pillantást a „régi” deciméteres sávra is, melyen belül helyet foglaltak a Honvédség (Néphadsereg) mindenkor leggyorsabb radarjai. A P-15, P-19, Kaszta-2E (Flat Face-A, -B, -E) sorról van szó. Úgy tudni, hogy az a néhány készlet Kaszta, mely a rendszerváltáskor a Rádiótechnikai Főnökség ügyes hozzáállásával (különös tekintettel Farkas Attilára) még bekerült az országba, még megvan valahol. Ahogy a civil alkalmazások mozdulnak felfelé, talán meg lehetne nyitni nekik egy sávot (UHF, azaz C-sávban vagyunk). Csehországban a modernizált P-19 működhet, nem hiszem, hogy idehaza ugyanott elmozdíthatatlaul terpeszkedne valaki.
Zord
