Az éjjel elvesztettük Kővári Laci barátunkat, a magyar katonai repülő szakújságírás meghatározó alakját. Mondhatjuk azt is, hogy az "alapját". Hiszen rengetegen köszönhetik neki a témával kapcsolatos ismereteiket, "légierő univerzumukat" úgy idehaza, mint a határainkon túl. Sokan azt az indíttatást is, hogy elköteleződtek, s a hivatás, a szolgálat útjára léptek. Bármilyen formában is, de a közösség tagjaivá lettek, mert "stonefort" Top Gunban, majd az Aranysasban, illetve a blogján megjelent írásai hatottak rájuk.
Eddig, igencsak kurtán az alapvető tények.
Nekem Laci ennél sokkal többet jelent. Nevelőtanár és barát egyben. Aki 1995-ös megismerkedésünkkor (a Gripen talán első hazai sajtótájékoztóján) kézen fogta a 19 éves vitorlázórepülőt, újságíró gyakornokot és behúzott a légierő lenyűgöző, persze bosszantó dolgoktól sem mentes világába. A PG, majd az ACE gyakorlott, sokat látott repülőműszakija ettől az első perctől kezdve plántálta belém az alapvetéseket: hogy keresztül-kasul olvasni kell a nemzetközi szakirodalmat, de minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy a "vas" és az azt üzemeltetők közelébe jusson az ember, beszéljen velük és persze fotózza őket - már ha hitelesen és persze kritikusan akar írni róluk.
Ahogy érdemes.
Mert mérés mérők és külső referencia nélkül nincs. Az, hogy hol tartunk idehaza, csak akkor érthető meg, ha tudjuk, hol jár a világ. A hazafiak, mint Laci, ilyenek. Sosem köldöknézegetők.
Ha megállok és visszanézek, tulajdonképpen az olthatatlan légierő-tudásszomj csillapításának reménytelen, de mégis folytonos kísérletében élte az életét, erre nevelte olvasóit, s - a világ legszerencsésebbjeinek egyikeként személyesen, barátként - engem is. S ezt nem csak a rendszerváltás után, a megnyílt laktanyakapuk világában vallotta és tette, hanem korábban is, amikor ezt még nagyon nem díjazták. A kommunista rezsim utolsó rúgkapálásainak egyikével őt és társait is meghurcolta "túlzott" lelkesedésükért.
Meddig mész el azért, ami érdekel? - ez a kérdés mindig itt lebeg ebben szférában. Laci akkor és azóta is bizonyította, hogy ameddig csak lehet, el kell menni. Legyen az báziskerítés, a hatalommal felruházott bunkó, katonai ügyész, öltönyös-nyakkendős politikusbűnöző, vagy a beszólogató névtelen kommentelők, karosszék-generálisok siserehada. Meg persze a prózaibb dolgok: az átutazott éjszakák, majd a kialvatlanul végigfotózott nappalok, a "ridegen tartott" magyarnak jutó nyugat-európai szállások a milliárdos üzleteket hozó védelmi- és repülőgépipari kiállításokra tartva.
Ellenben Laci mellett sosem fogott el a csüggedés, humorával, szófaragásaival elütötte. Tréfát tudtunk csinálni mindenből Avianótól Le Bourget-en át Farnborough-ig, Kecskeméttől Szliácson át Aranyosgyéresig. Nem utolsó készség a könnyedség, ha nehézségekkel kell megküzdeni.
Alig néhány órás a hír, hogy Laci nincs már velünk. Rengeteg az emlék, a gondolat, néha feltolulnak és kibuggyannak az érzelmek is, de egyúttal nincsenek is szavak erre a tragédiára. Mégis kötelesség kipréselni őket most, s aztán, ahogy majd szelídebben jönnek elő, elmondanunk egymásnak. Emlékezni Lacira, s büszkének lenni arra, hogy itt él bennünk. Mert ha tudunk róla, ha nem, ha elismerjük, ha nem, itt van a közösségünk minden tagjában.
Ezért örök hála és köszönet illessen!
Őszinte részvétem a gyászoló családnak! Köszönöm az együtt töltött órákat, hogy számtalanszor élvezhettem vendégszereteteket és élhettem azzal vissza "repüléstudományi konferenciáink" alkalmával.
Most pedig - és meggyőződésem, hogy ezzel teszek Laci kedvére -, összeszedem a cuccom. Indulok fotózni a Bakonyba. Esik az eső, de úgy hírlik, hogy van "vas" a levegőben. Lehet hogy "plasztik fantasztik", mindegy. Légierős vagy légierőlködős, de megcsípjük!
Zord
