Ma – egy csipetnyi politikai triumfálással meghintve – sor került a Finnországtól ajándékba kapott Mi-8-asok első nyilvános repülésére Szolnokon. A körülményes hatósági eljárás felemlegetése és jogilag helytálló kifejezések keresése helyett maradjunk a tényeknél: a 3307 és 3309 oldalszámú gépek üzemképesek, és rövidesen hozzásegíthetik az elhanyagolt szolnoki helikopteres alakulatot, hogy az maradjon, ami.

Elemelkedik a 3307-es. A finn gépeket alighanem távolról is könnyű lesz megkülönböztetni a többi minyótól és tizenhetestől az óriási radom miatt.

Mindenkit, aki jól végezte munkáját, köszönet és dicséret illet, de azért nem feledkezhetünk meg a viszonyításról, vagy arról, hogy felidézzük magunkban: milyen döntések, döntésképtelenségek, dilettantizmusok és hazaárulások vezettek oda, hogy így kelljen örülnünk két harminc éves ajándék minyónak. Mindenképpen az öröm, de nem az elégedettség napja ez.

Begurulás repülés után. A megvilágítás hiánya, a hó és a „fekete lyukat” idéző sötét matt festés ma nem kedveztek a fényképezésnek Szolnokon. De azért „szódával elmegy...”

Szemből a fényszórókat tartó keret, a rezgéscsillapító és a csörlőburkolat ad egyedi karaktert az „új” gépeknek.

Szabó Miklós alezredes lépdel jelentéstételre a VIP-ek felé. A szállítóhelikopter-zászlóalj parancsnoka mint berepülő az első repülések egyik hajózó résztvevője.

A finn Mi-8-asok legnagyobb különbsége a hazaiakhoz képest a műszerezettségben található meg. Ez igényli az átképzést is.

Zord