Sokat agyalogtam már azon, hogy mitől születik meg egy-egy jó repülős fotó. Bárhogy is forgattam a kérdést, az első helyre mindig a lehetőség került, azzal a kitétellel, hogy a lehetőség megteremtéséhez akarás is kell, ugyanakkor nincs az a szerzett vagy kapott lehetőség, melyet el ne puskázhatna az ember a csapnivaló kivitelezéssel, úgyhogy a tehetség, a technika, a felkészültség sem árt, ahogy a téma iránti alázat sem. Amikor a zárkioldás pillanatában, a fotós ujja hegyén egyensúlyba kerülnek ezek a tényezők, megszülethet az a bizonyos „jó” fotó - a feltételes mód indokolt, mert persze a mi kísérőnk is a szerencse. 

Most ismét aktuális, hogy agyalogjak, mert a HM Zrínyi Kht gondozásában megjelent Toperczer István doktor, a magyar katonai repülés legnevesebb fotósának legújabb albuma, vagy ahogy ő nevezi – a Felhőlovagokkal megkezdett, majd a Forgószárnyas Huszárokkal folytatott – trilógia utolsó darabja. Az Ég - Szín - Tér című. Bár aki ismeri, tudja, a folyton csak károgó LégierőBlogger nem egy fotóalbum-fanatikus, azért még lehet néhány észrevételem: a három közül ez a legszemélyesebb munka, s minőségén látszik az előzőek minden tapasztala, tanulsága, melyet a szerző és segítőtársai példásan a javukra fordítottak. 

Mivel a blog nem a hosszas szövegfolyamok műfaja, nem szaporítom tovább a szót. Csak annyit még: piszkosul irigylem „a Toperczert”! 

Zord